A guru a Himalája egyik barlangjában meditált, s amikor kinyitotta a szemét, egy váratlan vendég ült előtte – egy híres kolostor apátja.

– Mit keresel? – kérdezte a guru.

Az apát belefogott egy szomorú történetbe. Valamikor a kolostora híres volt az egész nyugati földtekén. A kolostor cellái tele voltak fiatal jelentkezőkkel, s a templom a szerzetesek zsolozsmájától visszhangzott. De aztán nehéz idők jöttek a kolostorra. Az emberek nem jöttek többé, hogy lelkük szomját oltsák, a fiatal jelentkezők forrása kiapadt, és a templomban is csend honolt. Csak egy maroknyi szerzetes maradt, akik nehéz szívvel tették kötelességüket.

Az apát a következőt akarta tudni:

– A bűneink miatt került - e a kolostor ebbe az állapotba?

– Igen – mondta a guru –, a tudatlanság bűne miatt.

– Az meg miféle bűn?

– Valaki közületek a Messiás (igaz, leplezi), és ti ezt nem tudjátok – mondta a guru, azzal becsukta a szemét, és tovább meditált.

Az egész fárasztó úton vissza a kolostorához az apát szíve hevesen dobogott attól a gondolattól, hogy a Messiás – maga a Messiás – visszatért a földre, méghozzá a kolostorba. Hogy lehet, hogy nem vette észre? És ki lehet az? A szakács testvér? A sekrestyés testvér? A pénztáros? A perjel testvér? Nem, ő nem lehet, annak túl sok hibája van. Igaz, a guru azt mondta, hogy a Messiás titkolja a kilétét. Lehet, hogy azokkal a hibákkal leplezi magát? Gondolj csak arra, hogy a kolostorban mindenkinek van hibája. És egy közülük a Messiás!

Ahogy visszatért a kolostorba, összehívta a szerzeteseket, s elmondta, hogy mit hallott. Azok kételkedve néztek egymásra. A Messiás? Itt? Ez hihetetlen! De hát végül is leplezi magát. Akkor talán mégis. Mi van akkor, ha ez és ez a Messiás? Vagy ő ottan. Vagy. . . .

Egy valamiben biztosak voltak. Ha a Messiás leplezi a kilétét, akkor minden bizonnyal úgysem ismerik fel. Ezért mindenkivel, tisztelettel és kedvesen bántak.

– Sohasem tudhatod – gondolták magukban, amikor a másikkal volt dolguk –, talán ő az.

Ennek pedig az lett az eredménye, hogy a kolostor légköre vibrált az örömtől. Ismét jelentkezők tucatjai kérték a felvételüket a rendbe, a templom pedig újból visszhangzott a szeretet lelkétől lángoló szerzetesek szent és örömteli zsolozsmájától.

Mi haszna van annak, ha van szemünk, de a szívünk vak?

Anthony de Melo