Ebben a beszédben Sri Chinmoy leírja saját spirituális útját, a szív útját.

A mi utunk lényegében a szív útja, és nem az elme útja. Ez nem jelenti azt, hogy mi kritizáljuk az elme útját. Ez messze áll tőlünk. Egyszerűen csak úgy érezzük, hogy minket a szív útja visz gyorsabban a célba. Tegyük fel, hogy el szeretnénk jutni egy bizonyos helyre, amely háromszáz mérföldnyire van innen. Úti célunkat elérhetjük gyalog, de repülővel is. Kétségtelen, hogy célom sokkal gyorsabban elérem egy sugárhajtású repülővel. Hasonlóképpen, ha nem a kételkedő elmét, hanem törekvő szívünket használjuk, sokkal gyorsabban el fogjuk érni célunkat. A szív csupa szeretet. Az elme gyakran teljesen zavaros. Amikor azt mondjuk szív, a spirituális szívre gondolunk, melyet eláraszt az isteni szeretet.

A szív roppant jelentőséggel bír, mert benne rejlik a lélek élő jelenléte. Igaz, a lélek tudata egész testünket áthatja, de maga a lélek a szívben lakozik. A léleknek mindene megvan: végtelen mértékű Béke, Fény, Üdvösség. Ezeket az isteni tulajdonságokat a szívben kapjuk meg, közvetlenül a lélektől, és a szívből juttathatjuk el az elméhez, az életerőhöz és a fizikai lényhez.

Isten rendkívül egyszerű. Mi képzeljük Őt bonyolultnak. Isten a legegyszerűbb nyelvet beszéli, épp csak mi nem értjük meg Őt. Mindnyájan süketek vagyunk. Évezredek óta süketek. Szegény Isten állandóan és fáradhatatlanul beszél hozzánk, de nekünk nincs időnk, hogy meghallgassuk Őt.

A mi utunk az egyszerűség útja. A gyerek egyszerű, és szereti az anyját. Nem kell, hogy mást is szeressen; az anyja az egész világot jelenti számára. Odaadóan szereti az anyját. Ha az anyja megkéri, hogy tegyen meg valamit, ő engedelmeskedik. A gyerek annyira egyszerű, hogy mindent megpróbál megtenni, hogy anyja kedvében járjon, és ezáltal a helyes dolgot cselekszi, és végül eléri a legmagasabb célt.

A hétköznapi életben ha valaki szeret egy másik személyt, akkor idejének a legnagyobb részét vele tölti. Drága idejét annak a személynek szenteli. Ha ez igazi emberi szeretet – nem isteni, hanem emberi szeretet – akkor néha enged a másik szeszélyeinek, még ha azok abszurdak is. Enged, mert ők ketten szeretetük ereje által egy belső és egy külső köteléket hoztak létre. Így ha valaki szeret egy másik embert, akkor kész arra, hogy még józan ítélőképességét is félretegye.

A spirituális életben ez teljesen másképp működik. Az isteni szeretet sohasem ver minket béklyóba. Ellenkezőleg kiterjeszt és felszabadít. Amikor látjuk és érezzük, hogy felszabadulunk, belülről isteni kötelezettséget érzünk, hogy tegyünk valamit Belső Vezetőnkért. Hogyan zárkózhatnánk el az Egytől, aki mindent megadott nekünk, aki az isteni Szeretet és Részvét üzenetét hozta nekünk. Lehetséges hogy cserébe ne ajánljunk fel neki semmit? Ha a külső életünkben maradunk, csak azon fogunk fáradozni, hogy birtokoljunk és magunkhoz ragadjunk mindent, még azt is, ami másoké. De ha a lélekben élünk, akkor azon igyekszünk, hogy állandón Belső Vezetőnknek adjunk mindent, amink van, és mindent amik vagyunk. Az isteni szeretet átadást jelent.

Ezután következik az önátadás. Ez nem a rabszolga kényszerű önátadása gazdájának. A közönséges gazda folyton bírálja a rabszolgát, miközben úgy érzi, hogy ő maga mindig tökéletes. Ez azonban nem igaz a Supreme-ra, a Legfelsőbbre. Hozzánk való viszonyában Ő mindig azt érzi, hogy a mi hibáink az Ő hibái. Amikor a természetünkben tökéletlenséget talál, akkor úgy érzi, hogy ezek mind az Ő tökéletlenségei. Egészen addig, amíg nem leszünk tökéletesek, Isten sem fogja tökéletesnek érezni magát. Igaz, hogy Isten mindenütt jelenvaló, mindentudó és mindenható. De ami a földön kinyilvánított tökéletességet illeti, Isten úgy érzi, hogy bennem, benned és mindenkiben még mindig tökéletlen. A tökéletes tökéletesség tanítását még nem ismerték fel a földön. Teljes szívvel átadjuk magunkat Istennek, miközben teljesen tisztában vagyunk vele, hogy szinte semmink nincs, és hogy szinte semmik vagyunk. Ha semmiségünket odaadjuk a Supreme-nak, az Ő kiválasztott eszközeivé válunk, és megengedjük, hogy az Ő Tökéletessége növekedjék bennünk.

A szeretet, a beteljesülés és Isten mindig együtt járnak. Isten sohasem lesz elégedett valami tökéletlennel, megvalósulatlannal, beteljesületlennel és kinyilvánítatlannal. Ő megvalósulást, kinyilatkoztatást, kinyilvánítást és tökéletességet kíván tőlünk. Ha ezt ebben az életben nem valósítjuk meg, akkor még sok újjászületésen kell keresztülmennünk. De Isten soha senkinek sem fogja megengedni, hogy megvalósulatlan és beteljesületlen maradjon. Ma a te időd érkezett el, hogy megvalósítsd Istent. Holnap a barátod számára üt az óra, holnapután pedig valaki más számára. Minden ember számára van egy időpont, amit „Isten választott Órájának” hívunk. Isten választott Órájában az ember bizonyosan megvalósítja Istent.

Mi úgy érezzük, hogy a mi utunk könnyebb és hatékonyabb, mert nekünk nem kell könyvek millióit elolvasni, hogy megismerjük az Igazságot. Nem kell minduntalan az elménket edzenünk, hogy megtudjuk, hogyan néz ki az Igazság. Nem! Az Igazság bennünk van, és arra vágyik, hogy megnyilvánulhasson. De mi, sajnos, csukva tartjuk a kaput, és nem engedjük meg, hogy az Igazság előjöjjön.

Hogyan tudjuk hát kivezetni az Igazságot börtöncellájából? Ismét csak azt tudom mondani, hogy a szeretettel. Ki iránti szeretettel? Isten iránti szeretetünkkel. De ki Isten? Isten nem más, mint a mi legmagasabb és legmegvilágosultabb részünk. Van fejem és két lábam. Tegyük fel, hogy a fejem képviseli bennem a legmagasabbat, és a lábaim a legalacsonyabbat, a tudatlanságot. Tudom, hogy a legmagasabb és a legalacsonyabb is az enyém. A legalacsonyabbnak be kell hatolnia a legmagasabba, hogy átalakulhasson, felszabadulhasson és beteljesülhessen. A legmagasabbnak be kell hatolnia a legalacsonyabba, hogy feltárulkozhasson és megnyilvánulhasson.

Utunkon az azonosulás érzése teljes mértékben elengedhetetlen. A legmagasabbnak teljes egységet kell éreznie a legalacsonyabbal. A legalacsonyabbnak teljes egységet kell éreznie a legmagasabbal. Szükségtelen mondani, hogy a legfelsőbb mindig érzi egységét a legalacsonyabbal. A legalacsonyabb az, aki saját félelmei, kétségei, féltékenységei stb. miatt rendkívül nehéznek találja, hogy egy legyen a legmagasabbal.

Milyen elkötelezettséget kell vállalnia annak, aki követni akarja utunkat? Ezek nem olyan kötelezettségek, melyeket más spirituális, vagy társadalmi szervezetekben kell vállalnod. Azokban a szervezetekben talán rendszeres tagdíjat kell fizetned. De amikor én kérlek, hogy kötelezd el magad, az valami teljesen más dolog. Azt mondom, ha látsz bennem valamit, ha látod vagy érzed bennem a Fényt, akkor ha akarod, követheted az utunkat. Nem lesz semmiféle pénzügyi követelés. Nem kell, hogy öt vagy tíz dollárt adj vagy bármi ehhez hasonló. Nem! Itt minden a saját törekvéseden múlik, és azon, hogy mennyire tudsz őszinte és rendszeres lenni a spirituális életedben. Ha nem vagy őszinte, akkor nem tudsz majd gyorsan futni. De ha őszinte és odaadó vagy, akkor nagyon gyorsan fogsz futni. A kötelezettség, amit utunkon kérek, a rendszeresség meditációdban és a törekvés, egy őszinte belső kiáltás. Semmi mást nem kérek egyetlen tanítványtól sem.

A mi utunk, a szív útja, az elfogadás útja is. El kell fogadnunk a világot. Ha elvonulunk a Himalája barlangjaiba, vagy egy hegy csúcsára ülünk és saját személyes megvalósulásunkért és elégedettségünkért könyörgünk, azzal semmit sem teszünk a világért. Ez hasonló lenne ahhoz, mintha kedvünkre jóllaknánk és hagynánk, hogy testvéreink éhezzenek. Ez nem helyes. Ha valóban emberi lény vagyok, akkor gondoskodnom kell róla, hogy a testvéreim is velem egyenek. Igazi elégedettségre csak úgy tehetünk szert, ha együtt eszünk.

Hasonlóképp a spirituális életben az igazi Mesterek úgy érzik, szent kötelességük, hogy az emberiség színe előtt egyenek, és lelki eledelüket megosszák az emberiséggel. De ha az emberiség, mint egész, nem kíván annyit enni, amennyit kellene, ha sokan még mindig alszanak, és nem érezték meg a lelki éhséget, akkor mit tehet a spirituális Mester? De ha van néhány őszintén éhes kereső, a spirituális Mester így szól hozzájuk: „Az étel elkészült. Gyerünk, együnk együtt!”

A elfogadás útján tudnunk kell, hogy a föld távol van a tökéletességtől. Hogyan tökéletesíthetnénk azonban a föld tudatát, ha nem fogadjuk el azt? Ha valakinek fáj valamije, meg kell masszíroznom. Fájdalma egyedül így szűnik meg. Hasonlóan, ha a föld egy bizonyos helyen nem tökéletes, akkor törekvésemmel és törődésemmel meg kell érintenem azt a helyet. Csak így alakíthatom át. Egészen addig, amíg a földi tudat teljesen meg nem valósul, azon fogok igyekezni, hogy a földön maradjak, és belső tudatommal az emberiséget szolgáljam.

hu.srichinmoycentre.org/sri_chinmoy_kozpont/sziv_utja