Hajnalhasadáskor a mezőn üldögéltem  a Természettel társalogva, miközben az Ember békésen szunyókált az álom takarói alatt. Lfeküdtem a zöld fű közé, és ezeken a kérdéseken elmélkedtem: "Az Igazság Szépség? A Szépség Igazság?"

 Gondolataim közepette egyszerre csak úgy találtam, messze magam mögött hagytam az emberiséget; a képzeletem fellibbentette az anyag fátylát, aamely belső lényemet lényemet eltakarta. Lelkem kitágult, és közelebb kerültem a Természethez és annak titkaihoz, fülem pedig kinyílt, és megértette csodáinak nyelvét.

 Amint így, gondolataimba merülve üldögéltem, éreztem, ahogy szellő suhan át a fák levelein, és sóhajtozást hallottam: mintha egy elcsatangolt árva gyermek szomorkodna.

 Miért sóhajtozol, kis szellő? - kérdeztem.

A szellő pedig emígyen felelt:

 - Mert a városból jövök, ahol perzsel a nap heve, s a dögvész magvai és a többi szenny rátapadt a tiszta ruhámra. Csodálkozol-e hát, ha bánkódom?

 Azután rápillantottam a virágok könnyáztatta ábrázatára, és meghallottam halk panaszukat. Megkérdeztem tőlük:

  - Miért sírtok, kedves virágaim?

  Az egyik virág felemelte fejecskéjét, és így suttogott:

  - Azért sírunk, mert jön az Ember és leszed minket, hogy áruba bocsásson a város piacain.

  Egy másik virág pedig hozzátette:

  -Este aztán, amikor elhervadnak, kidob minket a szemétdombra. Azért sírunk, mert az Ember otromba keze kiszakít bennünket a természetes környezetünkből.

 Majd meghallottam a patak panaszos hangját, mintha egy özvegy siratná a halott gyermekét, és így szóltam hozzá:

  - Miért sírsz, tiszta patakocskám?

  Mire a patak így felelt:

  _- Mert kénytelen vagyok bemenni a városba, ahol az Ember megvet és visszautasít az erősebb italok kedvéért; viszont velem takaríttatja el az összes szemetét, tisztaságomat beszennyezi, és üdeségemből mocskot csinál.

 Azután meghallottam a madarak szomorú csivitelését és megszólítottam őket:

  - Miért rítok, drága madárkáim?

  Erre egyikük odarepült hozzám, letelepedett egy ág végére, és így mondta:

  - Ádám fiai nemsokára idejönnek erre a mezőre a halált osztó fegyvereikkel és háborút indítanak ellenünk, mintha halálos ellenségei lennénk. Éppen most búcsúzkodunk egymástól, mert nem tudjuk hányan fogják túlélni közülünk az Ember haragját. A Halál követ bennünket, bármerre is menekülünk.

  Ekkorra már felkelt a nap a hegycsúcsok mögül, és arany koronával ékesítette a fák ormait. Szemügyre vettem e gyönyörű látványt, és azt kérdeztem magamban: "Miért kell az Embernek elpusztítania mindent, amit a Természet létrehozott?"

Kahlil Gibran: A Mester Szavai