Ahogyan a Dolgok Vannak

 

A múlt szeptember 10-én a Via Salarián sétálgattam, és befordultam Utópia Köztársaságba, ebbe a békés országba, amely nyolcvan évre keletre fekszik a Fara Sabinától. Láttam, milyen vidámak a lakói, és kérdezősködni kezdtem, vajon mi is az oka ennek a nagy elégedettségnek. Azt válaszolták, hogy ezt a törvényeiknek köszönhetik és annak a tanításnak, amelyben a legelső iskolai naptól kezdve részük van....

 

A kisgyerekeket egy játék segítségével tanítják meg a részletek megfigyelésére, amihez olyan apró tárgyak tartoznak, mint például három szem árpa, egy pici pénzérme, egy kék gomb... Ezeket a tanító eldugja a kezében, azután egy pillanatra kinyitja a tenyerét, a gyerekek gyorsan belekukkantanak, és meg kell mondaniuk, mit láttak. A nagyobb gyerekeknek fokozatosan bonyolultabb dolgokat kell megoldaniuk, amíg a végén mindnyájan meg nem tanulják, hogyan készül a sapkájuk és a cipőjük. Arról is felvilágosítottak, hogy mivel ezek az emberek megtanulják, mi a szavak értelme, eredményesen tudják meghatározni gazdasági feltételeiket. Ennek eredményeképpen országukban teljesen megszűnt a szélhámosság, a bűnözés, az értékpiac, és a pénz világában senki sem engedi többé, hogy bolondot csináljanak belőle.

 

Ezek a nagyon is taoista szavak Ezra Pound Arany és Munka című művéből valók. Ám a benne leírt elvek – a Realitásérzékről – ennél jóval régebbiek. Mielőtt még ismertetnénk néhány hivatalos taoista író ehhez a témához kapcsolódó feljegyzéseit, szeretnénk kedvenc, nem-hivatalos taoista szerzőnktől, Henry David Thoreau-tól idézni:

Az ámítás és a megtévesztés az igaznak járó megbecsülésnek örvend, amíg a valóságot mesének tartják. Ha az emberek állhatatosan csak a valóságra figyelnének és nem engednék magukat becsapni, akkor az élet ahhoz képest, amilyennek ismerjük, olyan lenne, mint az Ezeregyéjszaka valamelyik tündérmeséje... Az emberek behunyják a szemüket és szenderegnek, és elismerik, hogy így becsapták magukat, majd mindennapi tetteik és viselkedésük továbbra is teljes egészében illuzórikus alapokra épül. A gyermekek, akiknek játék az élet, sokkal jobban látják az élet valódi törvényeit és viszonylatait a felnőtteknél, akiknek nem sikerül azt méltóképpen élni, de akik azt gondolják magukról –, hogy bölcsebbek a tapasztalataik, vagy inkább a kudarcaik által... Az emberek úgy vélik, hogy az igazság oly messze van, mint a Naprendszer pereme, sőt elérhetetlenebbnek látják, mint a legtávolabbi csillagot, vagy az Ádám előtti és az utolsó ember utáni időket. Az örökkévalóságban csakugyan van valami igaz és fenséges. De minden idő, hely és alkalom most és itt van. Isten maga is a jelen pillanatban uralkodik, és nem lesz istenibb az idők elmúltával. És ahhoz, hogy egyáltalán felfogjuk, mi a magasztos és a nemes, nem tesz többet, mint hogy szakadatlanul gyógyszerként csepegteti belénk a bennünket körülvevő valóságot.

A kínai filozófia “Száz Iskolájából” mindössze kettő maradt fenn: a konfucianizmus és a taoizmus. Túlélték az évezredeket, mert bebizonyították magukról, hogy ők a Leghasználhatóbbak. A kínaiak nagyon gyakorlatias emberek – nem tisztelik azt, ami jól hangzik, de nem működik. Általában Keleten, de Kínában legkivált a filozófiát csak abban az esetben tartják értékesnek, ha alkalmazható a mindennapi életre.

A nyugati filozófiának igen kevés kapcsolata van a mindennapi élettel, és (legalábbis ezt tartják róla) viszonylag egocentrikus és nem célravezető. Jó sok Érvvel és Teóriával bír, és jobbára intellektuális területeken ugrándozik előre-hátra – kellemes, mellékes időtöltésként. Bagoly-félék és Nyuszi-félék olykor esetleg Füles-félék képviselik, és értük is van, ám a Malacka-félék és Micimackó-félék nem támogatják. A nyugati filozófia a pipafüstöt eregető, tweed-öltönyös egyetemi professzorok tudományos területévé vált (akik lehet, hogy tanítják, de nem feltétlenül csinálják), és hiperagytekervényű tanítványaiké, akiknek minden intelligenciájuk ellenére igen nehezükre esik kimosni a ruhájukat vagy lenyírni a füvet.

A tipikus Nyugati Agy ezt kérdi: ugyan kinek van szüksége keleti filozófiára? –, és ferde szemmel néz mindenre. Akeleti filozófiával két gondjuk is van. Először is az, hogy keleti – egzotikus és misztikus, érdekes, de haszontalan. Másodszor pedig maga a Filozófiája. Van valami haszna ebből bárkinek is?

Ez a szűkagyú magatartás nem akarja tudomásul venni azt a tényt, hogy minden, amit a gyakorlatias Nyugat kitalált, Keletről származik, és ennek is a zöme Kínából. És, tehetnénk hozzá, jó nagy része a taoizmustól származik – Kína első tudósaitól, feltalálóitól, orvosaitól, művészeitől és a természet világát megfigyelőitől.

Itt Nyugaton azt mondták nekünk az iskolában, hogy Johann Gutenberg találta fel a könyvnyomtatást, William Harvey fedezte fel a vérkeringést, és Sir Isaac Newton alkotta meg az első mozgástörvényt. A valóságban pedig Kínában mindezeket már jóval azelőtt felfedezték és feltalálták, mielőtt ezek az urak megszülettek volna. Ráadásul a jóég-tudja-még-mennyi-mindenfélén kívül a kínaiaktól kapta a világ a mechanikus órát, a papírt (beleértve a tapétát, vécépapírt, papírzsebkendőt, papírpénzt és játékkártyát), a sokszín-nyomást, a porcelánt, a lakkot, a foszforeszkáló festéket, a laterna magicát (a mozi ősét), a rokkát, a taligát, az esernyőt, a modern ekét, a lószerszámot, a magvetőgépet és a forgó gabonarostát (épp úgy, mint a gabona sorban vetését), a horgászorsót, a modern iránytűt (és a valódi és mágneses észak közötti különbséget), a szeizmográfot, a dombortérképet és a térképhálózatot, a tizes számrendszert, a számológépet, a hermetikusan zárt kutatólaboratóriumot, a láncáttételt, a szíjhajtást, a láncszivattyút, a gőzmozdony elvét, a számlapos és mutatós szerkezeteket, az öntött vasat, az öntött vasból az acélgyártást, a függőhidat, a szegmensívű (nem-félkörívű) hidat, az emelt szintvonalú szállítócsatornát, a csatorna zsilipelést, az árbocot, a vitorlát, a kormánylapátot, a hajó vízhatlan rekeszét, a lapátkerekes hajót, a szárazföldi vitorlát, a sárkányt (ezen belül az akrobatikus sárkányt, a hadisárkányt, az üzenetvivő sárkányt, a zenélő sárkányt, a világító sárkányt...), a vitorlázó repülőgépet (amelyet csakúgy, mint az akrobatikus sárkányt, taoista beavatottak fejlesztettek ki és röptettek Kína hegységei között, hogy megismerjék és alkalmazzák a természet törvényeit), a hőlég-ballont, a helikopter-rotort, az ejtőernyőt (ezerötszáz évvel Leonardo da Vinci előtt), a dallamot játszó harangot, az “egyházi” (udvari és templomi) harangot, az egyenletes temperálású zenét (amelyért százharmincnyolc évvel később Johann Sebastian Bach vívta meg a harcot Nyugaton), a földgáz kitermelést, a butángáz-hengert (eredeti formájában gázzal töltött bambuszcső, egyik végén szeleppel, ezen főzték utazás közben a vándorok az ebédjüket), a napszemüveget, a vízhatlan öltözéket, a hegymászó felszerelést, a puskaport (az élet különös fintora, hogy egy taoista fedezte fel, miközben az életelixirt kutatta). Néhány udvarhölgy eszelte ki a gyufát, amelyet azután ezer évvel később áthoztak Európába. Más kínaiak rájöttek a hópehely struktúrájára – kétezer évvel a Nyugat előtt – és a napfoltok és napkitörések létezésére. A kínaiak fedezték fel a cukorbajt és a hiánybetegségeket, s úttörői voltak az endokrinológiának, az immunológiának, a pajzsmirigyhormon-terápiának és az anatómiának (amelyből más egyebek mellett rájöttek a dobhártya létezésére és alakjára jóval fizikai felfedezése előtt). Kifejlesztették a biológiai rovarirtás módszereit... Nos, ennyi talán elég is lesz mára. Ezek az emberek Észrevették a dolgokat.

Sajnos, van valami, amit a Nyugat nem importált a Keletről. Mégpedig azt a hagyományos kínai hitet, hogy a tudomány, az erkölcs és a spiritualitás csak együtt működhetnek. Hogy a tudomány az etika és a lelkiség figyelmen kívül hagyásával nem teljes tudomány, hanem az őrület egyik formája. Hát igen – úgy látszik, mindent nem lehet.

Visszatérve Micimackóhoz és barátaihoz, a tudományos megfigyelés és miegymás tekintetében a Micimackó Vízipóló elve teljesen a taoista felfedezésre emlékeztet bennünket, arra a játékra, amelyet a Micimackó Kuckója megjelenése óta az egész világon játszanak (de amit feltehetőleg már előtte is játszottak). Micimackó, ahogyan arra mindnyájan emlékeztek, fenyőtobozokat tanulmányozott, és mellesleg verset ötlött ki róluk...

 

Leért a folyóhoz, de nem nézett se jobbra, se balra, beleakadt valamibe. A fenyőtoboz kirepült a kezéből, bele a folyóba.

 

– Ördög rúgjon meg! – mondta Micimackó, ahogy a toboz szép lassan úszott lefelé a folyóban. Visszament, másikat kell hozni, de olyat, akire kijön a rím. Á, inkább marad, és nézi a folyót. Úgyis olyan csöndes, nyugodt nap van ma. Lefeküdt, és úgy érezte, ő is lassan úszik a folyóval, és mintha a fenyőtoboz vele úszna.

 

“Hát ez is furcsa – gondolta Micimackó –, hogy lehet az? Hisz a másik oldalon ejtettem be, és tessék, ezen az oldalon bújik elő! Vajon mindig így csinálják ezek?” Már ment is vissza új fenyőtobozokért. Csakugyan fordítva jöttek vissza. Pedig sokáig próbálgatta. Egyszerre dobott be kettőt, és áthajolt a hídon, hogy nézze, melyik ér ki gyorsabban. Hát az egyik gyorsabban ért ki. De mert mind a kettő egyforma nagy volt, nem tudhatta, az volt-e az első, amelyiknek győztesnek kellett volna lenni. Most egy nagyot és egy kicsit dobott bele, hát a nagyobbik volt az első, de ez természetes, a kicsi volt az utolsó, az is természetes... Lám, kétszer nyert. Mire hazamehetett uzsonnázni, nyert már harminchatot, de elvesztett huszonnyolcat, ami annyit jelent... na persze, vonjatok csak le huszonnyolcat harminchatból! Akkor hogy állunk?

 

Így kezdődött ez a játék, a Micimackó-Vízipóló. Micimackó találta ki, gyakran játszották ő meg a barátai, lenn az erdőszélen. Igaz, hogy nem volt mindig elég fenyőtoboz kéznél, akkor botokkal játszottak. Ezekkel könnyebben is lehetett, mert jobban lehetett őket látni.

 

Ebben az egyszerű, Micimackós közjátékban megtalálhatjuk mindazt a tiszta tudományos elemet, amelyet a taoisták gyakorolnak: a véletlen eseményt, a megfigyelő és kíváncsi elmét, a következtetések levonását, ezek alkalmazását, a feladat pontosabb meghatározását és az új tennivalót, avagy a megoldás új útját. Nem rossz. Dehát végül is Micimackó már csak Ilyen medve.

Mint ahogyan már céloztunk rá, sokkal-sokkal nagyobb jelentősége van a Fontos Megfigyelésnek, mint a tudományos felfedezéseknek. Ez az alapja annak, hogy Bölcsen és Jól Éljünk. És véleményünk szerint e területen a Nyugat tanulhatna egy keveset a Kelettől. Például miféle Praktikus Bölcsességet vagyunk hajlamosak magunkba szívni az iskolában?

 

Háromszáz tehén legel a mezőn. Nyitva hagyták a legelő kapuját, amelyen percenként két tehén sétál ki. Hány tehén marad a legelőn másfél óra múlva?

 

Azt mondták nekünk, hogy az efféle dolgoknak nagy hasznát vesszük majd, ha felnőttünk – segítenek, hogy a megtanultakat a mindennapi életre alkalmazzuk, és eszményien hozzájárulnak, hogy meg tudjuk különböztetni a valódit a hamistól. De térjünk csak vissza a háromszáz tehén matematikai feladványához: ha őriztél valaha csordát, akkor jól tudod, hogy a tehenek nem sétálgatnak ki percenként párosával a nyitott kapun. Vagy mindahányan egyszerre mennek át, vagy sehogyan sem. Vagy átcsámborognak, amikor úgy érzik, hogy kedvük szottyan rá. Minden valószínűség szerint tíz perccel a kapunyitás vagy kerítésfelengedés után már egyetlen tehén sem maradna a legelőn. De ha ezt megmondanád a tanítónak, akkor megkapnád a magadét, és nem lenne igazad. Ez a különbség Iskola és Élet között. (És ha az iskolában még nem hiszed el, hogy létezik ez a különbség, várj csak, amíg kijárod őket.)

Ha arra kérnének bennünket, hogy sűrítsük össze a taoista tanítás mindennapi életre vonatkozó lényegét annyira, hogy tovább már nem lehet egyszerűsíteni, ezt válaszolnánk: Megfigyelés, Következtetés, Alkalmazás. Figyeld meg azt, ami körülötted van – amennyire csak tudod, tedd félre mindazt, amit te vagy mások előzőleg tudtatok róla. Vagyis voltaképpen úgy nézd meg, mintha először látnád. Gondolatban bontsd le alapelemeire – “Lásd meg a bonyolultságban az egyszerűséget”, ahogyan Lao-ce mondja. Ahhoz, hogy megértsd amit látsz, éppen úgy használd ösztönös megérzésedet, mint logikádat (alapvető különbség a Teljességben Gondolkodó és a Csavarosagyú Technikus között). Keresd meg az egyik és a másik dolog között fennálló kapcsolatot – vedd észre a rendszert és összefüggéseit. Tanulmányozd a természet törvényeit, hogy megértsd a működését. Azután cselekedj összhangban e törvényekkel, a lehető legkevesebb energiát fordítsd arra, hogy még többet tanulj, és csak annyit teljesíts, amennyire szükséged van – és ne többet.

Ha egyszer sajátoddá válik a Megfigyelés, Következtetés, Alkalmazás módszere, úgy érezheted, hogy megnyílt előtted egy ösvény – avagy benned, esetleg mindkét helyen – amely a dolgok mélyebb megértéséhez vezet. Néha még azt is érezheted, mintha valamilyen Másik Dimenzióban lennél, mint Thoreau említi az Ezeregyéjszaka-példában. De valójában nem vagy ott. Csupán olyannak látod és tapasztalod a Dolgokat, Amilyenek, nem pedig olyannak, amilyennek másvalaki vagy másvalakik mondják. És a kettő között jelentős különbség lehet.

Bár bizonyos értelemben egy másik dimenzió képzete is helyénvaló. Ha az Utat követed, búcsút mondasz a Vagy-Vagy országának, és belépsz a Mindkettő földjére. Ahogyan Lao-ce írta a Tao Te King első fejezetében, sokan azért nem tudják követni az Utat, mert képtelenek azt meglátni, ugyanis lecövekeltek a Vagy-Vagyban.

Az út, mely szóba-fogható,

nem az öröktől-való;

a szó, mely rája-mondható,

nem az örök szó.

Ha neve nincs: ég s föld alapja;

ha neve van: minden dolgok anyja.

Ezért:

aki vágytalan,

a nagy titkot megfejtheti;

de ha vágya van,

csak a dolgokat szemlélheti.

E kettő mögött közös a forrás,

csupán nevük más.

Közösségük: csoda,

s egyik csodától a másik felé tárul

a nagy titok kapuja.

 

Más szavakkal kifejezve, a Tao egyszerre “kifinomult” és “cselekvő”. Mindazok, akik csak a lelki részét veszik figyelembe és elhanyagolják a formát, vagy azok, akik csak a formát veszik észre, de nem látják meg, mi van mögötte és benne, legjobb esetben is csak a felét ismerik. Nem ismerik az Utat és követni sem tudják a Lélekkel foglalkozók, akik tagadják az anyagi világot, de a Testtel foglalkozók sem, akik tagadják a lelket. De te tudod.

 

– Szédülök – mondta Malacka, aki a vállamon átkukkantva beleolvasott művembe.

– Igen, azt hiszem, egy kicsit elragadtattam magam, ugye?

– Nem lehetne valahogy máshogyan megmagyarázni?

– De, azt hiszem. Próbáljuk meg így...

 

A taoizmus nem afféle elutasítom-a-fizikai-világot-életmód, ahogyan azt egynémely tudós (sőt, néhány taoista is) képzeli. Még Lao-ce, a remeteéletű író is ezt mondja: “Tisztelj úgy mindent az ég alatt, mint a testedet”. Egy taoista számára a fizikai-világ-elutasítása-szemléletmód képtelen abszurditásnak tűnne, hiszen lehetetlen élni anélkül, hogy meghalunk. Egy taoista inkább ezt mondaná: figyeld meg gondosan a világban működő természeti törvényeket magad körül, és élj együtt velük. Ha ezeket követed, megtanulod a mérséklet, az egyszerűség, az együttérzés és megfontoltság erényét (nem a társadalmi szabályokat és előírásokat), azt a bölcsességet, hogy annak látod a dolgokat, amik (nem pedig pusztán “tényeket” csipegetni felőlük), és megtanulod, milyen boldogság harmóniában együttélni az Úttal (amivel mit sem tudsz kezdeni önelégült “lelki” megszállottsággal és fanatizmussal). Így könnyedén, spontán, erőlködés nélkül fogsz élni.

 

– Tessék, Malacka?

– Tudsz valami mesét?

– Igen, azt hiszem, tudok.

– Mesét? – nyitotta ki a szemét Micimackó.

– Úgy szeretnék valami mesét hallani – mondta Malacka.

– Én is – mondta Micimackó. – Félre a komolysággal.

– Félre a... Igen. Félre a komolysággal. Lássuk csak – épp most emlegettük a megfigyelést, spontaneitást, erőlködés nélküliséget... Szeretnétek hallani “Az Öreg Mester és a Ló” meséjét?

– Nem tudjuk, hogy szeretnénk-e, amíg nem hallottuk – mondta Micimackó.

– Igazad van. Így szól a mese...

 

Egy kínai falu szűk utcájában kikötöttek egy lovat az egyik bolt elé. A ló mindenkit megrúgott, aki el akart menni mellette. Hamarosan egész csődület támadt a falusiakból, akik a bolt köré gyűlve azon vitatkoztak, hogyan lehetne a legbiztonságosabban elmenni a veszélyes ló mellett. Valaki egyszercsak odaszaladt: “Jön az Öreg Mester!” – kiabálta. “Ő tudja majd, mi a teendő!”

 

A gyülekezet izgatottan leste az Öreg Mestert. Amikor a Mester észrevette a lovat, sarkon fordult, és egy másik utcán folytatta útját.

 

– Látjátok, az Öreg Mester a Wu Wei-vel, az Erőlködés Nélküli Cselekvéssel élt együtt. Ezt a valamit a taoisták szerint úgy tanulhatjuk meg, ha a vizet nézzük.

– A vizet? – kérdezte Malacka.

– Amikor kő kerül egy patak útjába, a patak nem erőlködik azon, hogy eltávolítsa a követ, és nem küzd ellene, nem isgondol rá. Szépen körbefolydogálja. És miközben ezt teszi, énekel. A víz erőlködés nélküli cselekvéssel válaszol a Mi Van Itt-re.

– Azt hiszem, nekem hiányzik valami – mondta Micimackó.

– Hol hiányzik?

– A mesében.

– Ja, persze. Az Öreg Mester tudta, hogy nem tud elmenni az utcán. Tudta, hogy másfelé kell mennie.

– De miért nem tudták ezt a többiek is?

– Á! Pontosan. Ők miért nem tudták?

– Én nem mentem volna végig azon az utcán – visította Malacka. – Így, hogy ott van egy ló. Vagy akár egy kecske. Vagy egy kutya. Vagy akármi.

– De a többiek miért nem...

– Kedves Micimackóm – mondta Bagoly, és átrepült az íróasztal felett. – Az efféle problémáknál az embernek muszáj megfontolnia a bennfoglaltatott Fizikai Sajátosságokat.

– Nem is tudtam, hogy volt benne ilyesmi – dörgölte a fülét Micimackó.

– Úgy is mondhatnánk – folytatta Bagoly bosszúsan –, a szóban forgó utca ilyetén tekintetben keskeny volt, a ló nagy – és ráadásul Harcias.

– És ráadásul még micsinált?

– Rúgott. Az Öreg Mester tudta, hogy Hiábavaló Továbbmennie...

– Mi is tudjuk, Bagoly – vágtam közbe. – A lényeg az...

 

No, most már elég a meséből. Lássuk a következő elvet.

 

Ha megfigyeled a természet világát, észreveszed majd, hogy mindent sikeresen terveztek meg benne – beleértve néhány olyasmit is, amit némelyek “rossz”-nak ítélnek. Ha meg akarod tanulni a természet világának sikeres elveit, ne “jónak” vagy “rossznak” tekintsd a dolgokat, hanem olyannak, amilyenek. Ez nem jelenti azt, hogy hagyj fel az erénnyel, vagy a józan ésszel, vagy bármi ilyesmivel – ez egyszerűen annyit jelent, hogy... no, lássunk csak néhány példát, és akkor megtudjuk, mit is jelent.

Sok évszázaddal ezelőtt Si Ling-csi, a kínai császárnő véletlenül meghallotta, hogy az emberek arról panaszkodnak, hogy “férgek” vagy lepkelárvák pusztítják a palota eperfáinak leveleit. Kiment hát, hogy megnézze, mi is történik. Jól megnézte a lárvákat, és látta, hogy erős, csillámló szállal felsodorják gubóikat. Megfigyelte sodró mozgásukat, kieszelt egy módot, amellyel kivonta belőlük a rostot, és ruhaanyagot szőtt belőle. Megfigyelése és kísérletezése egy bűvös anyag felfedezéséhez vezetett, ami a világ legértékesebb természetes anyaga lett, amit selyem néven ismerünk.

Negyven évvel ezelőtt George deMestral svájci mérnök épp hazafelé tartott sétájából, és észrevette, hogy bogáncs kapaszkodik az öltönyébe. Sokakkal ellentétben, akik dühöngve sepregették volna magukról a kellemetlen kis növényt, deMestral az ujja közé csippentve eltávolította, és ezt kérdezte magától: “Hogyan tud odaragadni?” Közelebbről is szemügyre vette és azt látta, hogy apró horgokkal van borítva, amelyek beleágyazódnak a ruhaanyag szövedékébe. Azon töprengett, vajon hogyan lehetne kifejleszteni olyan kapcsot, amely a horog-és-tapadás elvén alapul, és amely természeténél fogva sokkal rugalmasabb, mint azok, amelyeket eddig használtak. Megfigyeléséből és töprengéséből megszületett a tépőzár – az a rögzítő módszer, amelyet már olyan sok helyen használnak, hogy fel sem lehet sorolni.

Az unalmas régi állítás ellenére, amely szerint Szükség a Találékonyság Szülőanyja, rendszerint a Megfigyelés és a Képzelőerő méltó dicséretre. A hasznos találmányok, feltalálások és teljesítmények jó részét azok a kíváncsi, gyermeklelkű, kreatív világmegfigyelők hozták létre, akiknek képzeletét nem homályosította el a “lehetséges” vagy a “lehetetlen”, a “jó” és a “rossz”. A teleszkóp elvét például néhány holland gyerkőc fedezte fel, miközben egy szemüvegkészítő boltjában elrontott lencsékkel játszott. Rájöttek, hogy ha az egyik lencsét a másik mögé tartják – amiről természetesen mindenki tudta, hogy ezt véletlenül csinálták – a távoli tárgyak közelebbinek tűnnek. Felfedezésük híre eljutott Itáliába, és felkeltette a figyelmét egy bizonyos Galileo Galileinek...

Ha a “jó” meg a “rossz” mögé nézel, jobban felismerheted és még jobban kihasználhatod azt, ami Itt Van. Példának okáért amikor egy Medve kissé túlzabálja magát és beszorul...

... akkor arra használhatod a lábait, hogy ráteregeted a kimosott holmit. És a hátsó ajtón át közlekedsz.

– Nem Bagoly van a másik szobában? – kérdeztem. – Most miről beszél?

– Rádióbemondónak akar elszerződni – mondta Malacka. – És most Nyuszival gyakorol.

– Igazán? Menjünk be, és hallgassuk, mit beszél. Érdekes lesz.

– Hölgyeim és Uraim – jelentette Bagoly. – Egy valóban bombás témát...

– Pompás –javította ki Nyuszi.

– Hello, Bagoly – mondtam. – Miféle terméket akarsz eladni?

– Padbury Professzor Zúzott Zabját – ismételte Bagoly.

– Ó! Professzor... elnézést – Babot mondtál vagy Zabot?

– Zabot.

– Értem. Ebben az esetben most az egyszer igazad volt. Bombás.

– És figyelj csak, Bagoly, tényleg bele akarsz mászni ebbe a dologba? Olyan termékeket akarsz támogatni, amikre senkinek semmi szüksége sincsen, és vad dolgokat akarsz állítani?

– Arra gondoltam – mondta Bagoly –, hogy az én hangommal...

– Igen, a te dallamos hangoddal. De biztos jobb dolgot is kezdhetnél vele. Igazán nem tartozik rám, de ha megmutatnám neked a reklám valódi természetét... Én aztán ismerem. Hadd játsszak le neked egy kazettát, amit akkor készítettem, amikor riporterkedtem. Á, meg is van. Figyelj csak – épp egy interjút készítek Ravasz Rasmussennel, az Amerikai Dohánytermelők Reklámfőnökével...

 

– Mr. Ravasz, sokan felhívták a figyelmet arra, hogy a cigarettahirdetésekben manapság a legritkább esetben mutatnak be dohányzás közben embereket... nem látni hamutartót, dohányfüstöt, cigarettahamut és más olyasmit, amit az emberek magától értetődően azonosíthatnának az önök termékeivel. Azt még csak értem, hogy nem szeretnének rákosztályt és tüdőműtéteket bemutatni... De ezek a tiszta vizű hegyi patakok, hóborította hegyoldalak, egészséges síelők és egyebek valahogy nem félrevezetőek egy kicsit? Mit tud nekünk erről mondani?

– Nos, fiatalember, először is az amerikai közönséget sok-sok éve elárasztják olyan állításokkal, amelyekben a dohányzást számos egészségügyi probléma közvetlen felelősének tartják. Szeretném kijelenteni, hogy az efféle állítások mögül teljesen hiányoznak a bizonyítékok. Amivel mi megpróbálkozunk, az pusztán annyi, hogy ésszerűen akarjuk ellensúlyozni ezeket a nevetséges állításokat, és jobb, tisztább megvilágításban akarjuk bemutatni a termékeinket. Büszkén mondhatom, hogy jómagam hosszú évek óta dohányzom, és soha (köhögés) nem láttam semmiféle kárát ennek a szokásomnak, melyet kellemesnek, csillapítónak és (ehem) nyugtatónak találok. (Ehem!) Semmi, ismétlem, semmi (khmm, khmm) sem áll távolabb az igazságtól (zihálás), mint ez az (KÖHÖGÉS) állítás, és mint annyi más (KÖH, KÖH, KÖH) – mondja, nem tudná egy kicsit lekapcsolni ezt a vacakot?

 

– Nos, Bagoly?

– Talán – mondta elgondolkodva Bagoly –, valami egyetemi tanári állásért kellene folyamodnom.

 

Talán. De talán mégse. Nem vagyunk biztosak abban, hogy Bagoly nélkülözhetetlennek bizonyulna a fakultáson. Bagollyal az a sajnálatos helyzet – most, hogy olyan eltöprengve beillesztette magát ebbe a fejezetbe, gondoskodván a jó példáról – hogy van egy Elképzelése, amelyhez ragaszkodik. És egy Elképzeléshez való Ragaszkodás hajlamos arra, hogy útjában álljon a Mi Van Itt megértésének. Ha valaki nem látja tisztán, Mi Van Itt, akkor hogyan tanulja meg? És ha valaki nem képes megtanulni, akkor hogyan tanítja?

Emlékezhettek még, mi történt akkor, amikor Nyuszi talált egy cédulát Róbert Gida írásával, amelyen ez állt: ELMENTEM MINGYÁR GYÜVÖK DÓGOMVAN, és Nyuszi elvitte Bagolyhoz, hogy kikérje Bölcs Tanácsát...

 

Bagoly átvette a cédulát, és sokáig tanulmányozta. Kicsit ideges volt. Ugyanis nagyszerűen ki tudta betűzni a saját nevét s még azt is, hogy “elengedhetetlen”, és általában egész kényelmesen tudott olvasni, feltéve, hogy nem kandikálnak közben a vállán keresztül, és nem mondják folyton: “Na? Na?”

 

– Na? – mondta Nyuszi.

 

– Hát igen – mondta Bagoly rendkívül bölcsen és elgondolkodva. – Látom, miről van szó. Kétségkívül.

 

– Na?

 

– Vitán fölül – mondta Bagoly. – A leghatározottabban – mondta. Aztán kis szünet után hozzátette:

 

– Ha nem jöttél volna hozzám, én kerestelek volna fel.

 

– Miért? – kérdezte Nyuszi.

 

– Ugyanezért – mondta Bagoly abban a reményben, hogy majd csak a segítségére jönnek.

 

– Tegnap reggel – mondta Nyuszi ünnepélyesen – meglátogattam Róbert Gidát. Nem találtam otthon. Papírszelet volt az ajtajára szúrva, gombostűvel.

 

– Ez?

– Egy másik. De az értelme ugyanez volt. Nagyon különös.

 

– Meglepő – mondta Bagoly. Még egyszer megnézte a cédulát. Egy pillanatra átvillant rajta, hogy Róbert Gidával történt valami.

 

– No és mit tettél?

 

– Semmit.

 

– Ez volt a leghelyesebb –jegyezte meg Bagoly bölcsen.

 

– Nos? – kérdezte Nyuszi. Bagoly előre sejtette, hogy ezt fogja kérdezni.

 

– Kétségkívül – mondta Bagoly.

 

Percekig nem jutott semmi az eszébe, aztán hirtelen ötlettel így szólt:

 

– Mondd csak, Nyuszi, a szöveg első változatát. De pontosan betűről betűre. Ez most nagyon fontos. Minden ettől függ. Az első változatot, pontosan. Betűről betűre.

 

– Ugyanaz volt, mint ma.

 

Bagoly tűnődve nézett rá, és arra gondolt egy pillanatig, nem volna-e legegyszerűbb, ha szépen lelökné Nyuszit az ágról. De aztán eszébe jutott, hogy ezt később is megteheti, így hát még egy kísérletet tett, hogy megtudja, vajon miről beszélgetnek ők ketten.

 

– Pontosan kérném a szöveget – mondotta még egyszer.

 

– Ennyi volt: “Elmentem. Dógomvan.” Ugyanúgy, mint ma.

 

Bagoly megkönnyebbülten felsóhajtott.

 

– Na látod – mondta. – Most legalább tudjuk, mihez tartsuk magunkat.

 

– Igen ám, de hol van Róbert Gida? Ez a nagy kérdés.

 

Bagoly még egyszer megnézte a cédulát. Mert úgy tűnt neki, nem is lehet rajta más, és hogy ő ezt már előbb is tudta.

 

– Nyilvánvaló, mi történt, kedves Nyuszi – mondta aztán. – Róbert Gida elment ezzel a Dógomvannal vagy Van Dógommal, ami mindegy, dán, illetve holland származású egyénről lévén szó. Együtt mentek el, közös célzatú tevékenység szempontjából. Nem láttad az Erdőben, az utóbbi napokban Van Dógomot?

 

Mint kiderült, a cédula értelmezését illetően Nyuszi egy fikarcnyival sem jobb Bagolynál, lévén, hogy neki is megvan a maga Elképzelése, amelyhez ragaszkodik – s ez az elképzelés pedig nem más, mint Nyuszi-fővezér-a-helyzet-magaslatán, amely rengeteg rohangászással és töméntelen izgalommal és na-most-aztán-micsináljunkkal jár, és igen kevés időt hagy arra, hogy szépen leüljön és elmélkedjen azon, hogy vajon mi is ez az egész.

 

– Hé, Micimackó! – kiáltotta Nyuszi.

 

– Szervusz, Nyuszi! – mondta Micimackó álmatagon.

 

– Te szerezted a fenti költeményt?

 

– No igen – mondta Micimackó. – Tudom, nem sok ész kell hozzá – tette hozzá szerényen –, hiszen neked nem kell magyaráznom, Nyuszi. De néha úgy rám jön.

 

– Értem – mondta Nyuszi egy kis lenézéssel, és arra gondolt, hogy őrá bizony sose jönnek csak úgy a dolgok – ő szokott rámenni a dolgokra. – Nos, az a kérdés, láttál-e az Erdőben egy dán vagy holland származású állatot vagy növényt... aki olyan pettyes... esetleg növényszerű?

 

– Igaz csak – mondta Micimackó gyorsan. – Az imént láttam Tigrist.

 

– Az nem jó.

 

– Nem. Gondoltam is, hogy nem jó.

 

– És Malackát láttad?

 

– Láttam. De gondolom, egyik se jó – tette hozzá engedékenyen.

– Az a kérdés, nem látott-e valamit Malacka.

 

– De igen. Engem látott ugyanakkor – mondta Micimackó.

 

Nyuszi leült a földre Micimackó mellé, de miután így sokkal kevésbé érezte fontosságát, gyorsan felállt megint.

 

Az Olyannak Látjuk a Dolgokat, Amilyenek sok előnyének egyike az, hogy megfigyeléssel és következtetéssel a problémáinkat is meg tudjuk oldani. Elvégre, ha nem látjuk tisztán a problémáinkat, hogyan tudjuk azokat megoldani? Legjobb mindjárt az elején tisztázni a dolgot. A legnagyobb nehézségeket az szokta okozni, hogy a kisebb bajokról a kezdet kezdetén nem veszünk tudomást. “A baj könnyen megállítható, mielőtt elkezdődik”, írja Lao-ce. “Tedd rendbe dolgaidat, mielőtt kitör a káosz.” Mondhatnánk úgy is, hogy jobb ma egy deka féregirtószer, mint holnap egy lakásciánozás. Egy figyelmetlen ipari társadalomban azonban mindaddig fittyet hánynak az apró-cseprő problémákra, amíg azok óriásivá nem növekednek, no, de akkor aztán ki is tör a pánik.

Felhívás a sereghez! A Tizenkettes Számú Őrült Zsarnok átvette a hatalmat a világ felett! Meg kell állítanunk útjában, még ha félmillió ember életébe kerül is! Ó, micsoda borzalom! Lássuk csak... Ki finanszírozta a felfegyverkezését? Mi. Ki képezte ki a hadseregét? Mi. Ki szállított neki olyan anyagokat, amilyeneket csak akart? Mi. Ki támogatta gonosz diktátorságát éveken át csupán azért, mert üldözte “ellenségeinket”? Mi. És ki volt az, aki nem vette figyelembe ingatag jellemét, azt, hogy mindenkit elpusztított, aki ellenállt neki, és ki volt az, aki mit sem törődött azzal, hogy újra meg újra megfenyegette az egész világot? Mi. Hát tessék.

Minden nehezen megoldható problémában van egy sereg olyan “probléma”, amely valójában a kezdetekor még nem is jelent problémát. Vannak, akik észre sem veszik, hogy miközben nem létező problémákkal birkóznak, valódi problémát kreálnak maguknak. Avagy felfújják az apró nehézségeket, és nagy dolgot csinálnak belőle. Minden problémát (vagy nem-problémát) számbavéve, a hagyományos Nyugat reakciója a valódi vagy képzelt nehézségekre ilyen tendenciájú: érzelmi alapon látni, az egyén továbbélését fenyegető veszedelemként felfogni, ami ellen foggal-körömmel harcolni kell, egészen a keserű végig. Keleten az efféle életszemléletet meglehetősen fejletlennek tartják. Eltúlzottnak, tudják, felesleges erőpocsékolásnak. Vagy ahogyan a kínai mondás tartja: “Lábat festeni a kígyóra”.

Ha tehát valaki meg akarja oldani a problémákat, meg kell tudnia, vannak-e egyáltalán problémák? Az, ami első pillantásra rossznak tűnik, valóban rossz? A most következő Taoista írások e kérdés fontosságára mutatnak rá. Az első Li An, más néven Huai-nan-ce meséjének modernizált változata:

 

Egy öregember és a fia a domboldali magányos erdőben éldegéltek. Egyetlen értékes tulajdonuk egy ló volt.

 

Egy szép napon a ló elvágtatott. Jöttek a szomszédok, hogy kifejezzék együttérzésüket. – Milyen borzasztó! – sopánkodtak. – Miért gondoljátok? – kérdezte az öregember.

 

A ló másnap hazatért, és magával hozott néhány vadlovat. Az öregember és a fia becsukták a lovak mögött a kaput. Jöttek a szomszédok nagysietve. – Milyen nagyszerű! – lelkendeztek. – Miért gondoljátok? – kérdezte az öregember.

 

Másnap, amikor a fiú megpróbálta megülni az egyik vadlovat, leesett róla és eltörte a lábát. Amikor a szomszédok hírét vették, menten odatódultak. – Ó, de borzasztó! – jajongtak. – Miért gondoljátok? – kérdezte az öregember.

 

Másnap azután bevonult a hadsereg, és arra kényszerítették a fiatalokat, hogy beálljanak katonának, és a messzi északon hadakozzanak a barbárok ellen. Sokan közülük sohasem tértek vissza. De a fiú nem tudott menni, mert törött volt a lába.

 

A második mesét Csuang-cetől választottam:

 

Huan herceg épp hadmenetben masírozott, amikor megjelent előtte az úton egy manó. A herceg odafordult Kuan Csunghoz, aki a kocsiját hajtotta. – Láttál valamit előttünk az úton? – kérdezte tőle. – Semmit sem láttam – felelte Kuan Csung.

 

Mire a herceg hazatért, zavarosan beszélt és megbetegedett. Jó néhány napig feküdt ágyban.

 

A herceg maga elé hívatta az egyik tisztjét, Huang Kao-aot. – Hogy árthatott volna neked egy manó? – kérdezte a tiszt. – Te ártasz magadnak. Ha a félelem és a szorongás legyengíti életerődet, még komolyan megbetegszel.

 

– Léteznek egyáltalán manók? – kérdezte a herceg.

 

– Igen, léteznek. Az aprócska hegyi tavakban ott találod Li-t. A tűz körül Cs'ieh kuporog. A porban Lei-t'ing csúszkál. Az észak-keleti területeken Pei-a és Wa-lung találhatók. Az észak-nyugati mélyföldek táján lakik I-Jang. Wang-hsziang a közeli folyókban és Hszin a dombokon tanyázik, K'uei a hegyekben és Fang-huang az elvadult tájakon. Masírozás közben Wei-t'o-val találkozhattunk.

 

– Mondd el, hogy néz ki a Wei-t'o – kérte a herceg.

– Wei-t'o körülbelül olyan, mint a kocsikerék agya, és olyan magas, mint a tengelye hossza. Bíborszín ruhát visel piros sipkával. Ki nem állhatja az elhaladó kocsik zaját, és ha meghall egyet, a fülére szorítja a kezét. Aki meglátja a Wei-t'o-t, abból a sors rendelése szerint nagy uralkodó lesz.

 

– Ezt láttam! – kiáltotta a herceg. Menten felült és felöltözött. Nevetni kezdett. Mire a nap véget ért, betegsége elmúlt.

 

A harmadik történet is Csuang-cetől származik, aki K'ung Fu-ce nehéz életének egyik eseményét elmesélve illusztrálja a taoista magatartást:

 

Cs'en és C'ai nagy csatát vívtak egymással, és K'ung Fu-ce a csapataik közé szorult. Hét álló napon át semmi mást nem evett, csak ciberelevest, és bár az arcán látszott a kimerültség, idejét mégis énekléssel és lantpengetéssel töltötte.

 

Háza előtt, melyben lakott, két tanítványa állt és erről a helyzetről diskurált. – A Mesternek már kétszer el kellett menekülnie Lu elől. Wei is megkergette. Sungban kivágták az egyetlen fát, mely alatt megpihent. Sangban és Csouban a legnagyobb nehézségekkel küzdött meg. Most itt van Cs'en és C'ai között. Könnyen megeshet, hogy megölik vagy börtönbe zárják. Mégis pengeti a lantját és énekel! Milyen felelőtlen magatartás!

 

Szavaikat visszamondták K'ung Fu-ce-nek, aki félretette lantját és megjegyezte: – Milyen kicsiny emberekhez illő szavak! Hívjátok be őket, beszélni akarok velük.

 

A két tanítvány belépett a szobába. – Mester – mondta az egyikük. – Érdekel bennünket a viselkedésed. Igen furcsának tűnik, tekintettel szorult helyzetedre.

 

– Ó, csakugyan szorult helyzetben vagyok? – kérdezett vissza K'ung Fu-ce. – Ha egy ember összhangban cselekszik a Mennyei Úttal, annak tanításai nem segítik, de sikerre viszik. Ha egy ember nem követi a Mennyei Utat, annak tanításai nem segítik, de elbuktatják. Ha magamba nézek és önvizsgálatot tartok, azt látom, hogy harmóniában cselekszem a Mennyei Úttal. Elveimmel úrrá leszek azon a borzalmas bomláson, amelyet magam körül látok. És mégis azt mondjátok, hogy szorult helyzetben vagyok! Lehet, hogy akadnak pillanatnyi nehézségek, de nem fogom elveszíteni azt a Kincset, amelynek birtokában vagyok. Láthatjuk, hogy a ciprusok és a fenyőfák hó és jég alatt is erősödnek. Hálás vagyok a körülöttem levő bajoknak, mert alkalmat adnak arra, hogy lássam, milyen szerencsés vagyok. – Azzal visszafordult lantjához, és tovább pengette.

 

Az első tanítvány táncra perdült. – Eddig észre sem vettem, milyen magasak és mélyek a menny és a föld útjai! – kiáltotta a másik tanítvány.

 

A “jó” szükségképpen jó? A “rossz” szükségképpen rossz? A közvélemény szerint szépnek lenni jó, holott hány ember teszi tönkre szépségével saját és mások életét. Úgy tartják, hogy csúnyának lenni rossz, de sokan épp csúnyaságuk miatt kezdenek a felszínes helyett sokkal mélyebb dolgokkal foglalkozni, és valamire Specializálják magukat – és néhányan ezalatt még meg is szépülnek. A köztudatban erősnek és egészségesnek lenni jó, de sok energikus ember épp azért veszíti el erejét és egészségét, mert létezésüket természetesnek veszi és nem tudja, milyen öregnek és kimerültnek lenni – így nem is törődik vele –, amíg aztán már Túl Késő nem lesz. A betegséget és a gyengeséget rossz dolognak tartják, de az ilyen állapotra sokan úgy reagálnak, hogy megvizsgálják eddigi életüket, változtatnak rajta, s ezáltal sokkal egészségesebbek és erősebbek lesznek. A csúnyaságnak, a betegségnek és a gyengeségnek sok értékes tanulsága van, amit mindenki megtanulhat, aki okulni akar belőle.

A hosszú életet nagyon jónak tartják, de milyen sokan vannak, akik azzal töltik el hosszú életüket, hogy ülnek és panaszkodnak, tévét néznek, a műtétjeiket mesélgetik, és századszor is elismétlik, mit is mondott negyven évvel ezelőtt szegény jó Mariska néni. Sok Nagy Teljesítményű Ember halt meg fiatalon, de azért kihasználták rövid életük minden percét. Ahogyan Csuang-ce rámutat, maga a halál sem szükségszerűen rossz:

 

Honnan tudjuk, hogy nem tévedés-e az élethez való ragaszkodás? A végtől való félelmünket talán ahhoz hasonlíthatjuk, mint amikor eltévesztettük az utat, és nem találunk haza.

 

Li Csi egy határmenti törzsfőnök, Ai Feng leánya volt. Amikor Hszien herceg feleségül kérte, a leány telesírta könnyeivel a ruhája ujját. Ám amikor megismerte a herceget és az megosztotta vele palotáját, már csak nevetett előző félelmén és bánatán. Honnan tudjuk azt, hogy a halállal ez nem ugyanígy van-e?

 

Azok, akik lakomáról álmodnak, éhesen és szomorúan ébredhetnek fel. Akik éhezésről álmodnak, felébredésük után talán egy vadásztársasághoz csatlakoznak. Amíg alszanak, nem tudják, hogy álmodnak... De amikor felébrednek, már tudják. Egy napon elérkezik majd a nagy ébredés, amikor megtudjuk, hogy életünk olyan volt, mint egy álom...

 

Talán különösnek tűnnek e szavak, de sok év múltán találkozhatunk valakivel, aki egy reggel vagy egy este váratlanul megmagyarázza.

 

Időközben pedig megvizsgálhatjuk életünket és a körülöttünk lévő életet, és Élhetünk. Még mi előtt elsírnánk magunkat és imát rebegnénk a Mindenséghez, hogy távolítsa el tőlünk Megpróbáltatásainkat és Lelki Kínjainkat, sokkal közelebbről meg kellene vizsgálnunk, mi is adatott nekünk. Talán a “jó” dolgok tesztek voltak, egyik-másik valószínűleg igencsak nehéz, és a “rossz” dolgokat ajándékba kaptuk, hogy segítsenek felnőni: a problémákat azért kaptuk, hogy megoldjuk, a helyzeteket azért, hogy megtanuljuk elkerülni őket, szokásainkat, hogy megváltoztassuk, a feltételeket, hogy elismerjük, a leckéket, hogy megtanuljuk, a dolgokat, hogy megváltoztassuk – mind egy-egy lehetőség arra, hogy megtaláljuk a Bölcsességet, a Boldogságot és az Igazságot. Ide illenek William Blake szavai:

Öröm és bú szőttese

Az égi lélek köntöse.

Minden kín és gyász alatt

Öröm fut, selyem-patak,

Így a legjobb minekünk:

Búra s örömre születünk.

Aki ezt megérti jól,

Bárhová megy, nem botol.

(Kálnoky László fordítása)

– Hmmm. Úgy látszik, mindenki elment.

– Én még itt vagyok – jelentette Malacka.

– Ó – hát te vagy az!

– Tetszettek a mesék.

– Ennek örülök.

– Segítettek, hogy... gondolkozzam a dolgokon.

– Dolgokon? Mint például a...

– Félelmen.

– Ó!

– Most kimegyek egy kicsit sétálni, hogy tovább gondolkozzam. Mindjárt jövök.

– Igazad van. Érezd jól magad!

 

Amikor olyannak látjuk a Dolgokat, Amilyenek, varázslatos világra találunk – arra a világra, amely egész idő alatt itt volt. És csodálkozunk magunkon, amiért ezt soha nem vettük észre. Henry Dávid Thoreau így ír erről:

 

Hogyan is hasonlíthatjuk össze a történelmet vagy a filozófiát, vagy a legcsodálatosabban válogatott költészetet, vagy a legjobb társadalmat, vagy a legbámulatraméltóbb életvitelt azzal a tudománnyal, amely szerint mindig azt nézzük, ami látható? Legyél bár egyetemi tanár vagy csupán tanuló, netán látnok? Olvasd ki sorsodat, nézd meg azt, ami előtted van, és menj tovább a jövőbe.

 

Most pedig, mire visszajön, itt van egy Malackának való találós kérdés: Ha a “jó” nem szükségszerűen jó, és ha a “rossz” nem szükségszerűen rossz, akkor mi a “kicsi”?