A prédikátor messze földön híres volt ékesszólásáról. Barátainak azonban beismerte, hogy ékesen szóló beszédeinek még sincs akkora hatásuk, mint a Mester egyszerű kijelentéseinek.

Miután egy hétig a Mesterrel élt, már az okát is tudta.

- Amikor a Mester beszél - mondta a prédikátor - beszéde a csendet testesíti meg. Az én beszédeim pedig sajnos csak gondolatokat hordanak magukban.

A Mester mindig nagy tisztelettel beszélt az emberi testről. Amikor az egyik tanítvány csak "agyag edénynek" titulálta, a Mester elragadtatva idézte Kabirt, a költőt:

Ebben az agyag edényben vannak völgyek és Himalája nagyságú hegyek

itt van hét tenger

és egy milliárd galaxis

a szférák zenéje

folyók és vízesések forrása.

Talán sosem volt a Mester annyira ékesszóló, mint amikor a szavak igéző hatására figyelmeztetett.

- Vigyázzatok a szavakra - mondta -, mert abban a pillanatban, amikor nem figyeltek oda, a szavak életre kelnek, elkápráztatnak, megigéznek, terrorizálnak, így elvezetnek attól a valóságtól, amit jelképeznek, és arra késztetnek, hogy őket véljétek valóságnak.

- Az a világ, amit ti láttok, nem a Mennyek országa, amelyet a gyermekek látnak, hanem csak a szavaktól ezer darabra töredezett világ ... Olyan, mintha az óceán hullámját különállónak vélnéd az óceántól.

Két szerzetes, az ifjú és a bölcs öreg, útra kell világot látni, hogy belső
fényüket kiterjesztve tanulhassanak a Föld anyától és testvéreiktől,
megtanulják azt, ami még hiányzik útjukat megalapozó kövek közül és átadva
tudásukat, Ön maguk többi részét, - akik más testben laknak-, szintén
emeljék a magasabb tudatosság felé.
Haladnak céljuk felé, amikor elérkeznek egy mezőt átszelő kis patak
partjához, ami mellett egy szép és fiatal hölgy áll, szép ruhájában a táj
ékköveként tündököl.

A leborulás

A leborulás kicsi énünk elfeledése és igazi önmagunk realizálása. Nem egy külső dolog vagy lény előtt borulunk le, s nem is önmagunk előtt. Elengedjük karmánkat, ellentétekre épülő világunkat, hogy azok maradjunk, akik/amik mindig is voltunk.

A helyesen végzett leborulás feloldja ragaszkodásainkat, a gondolatok, érzelmek, emlékek, ítéletek nem nehezednek ránk oly súllyal, mint a gyakorlat előtt. A fizikum energikus mozdulata, a test erőteljes felhasználása a tudat megtisztításáért.

Hagyd a zazent, hogy zazent üljön – interjú Yvon Bec Zen mesterrel

Mi a Zen lényege?

Ez egy olyan kérdés, amit 30 éve felteszek magamnak.

És a válasz?

A válasz… a standard válasz az, hogy a Zen a zazen. A zazen gyakorlása. De erre a kérdésre nincs válasz valójában.

Mi a zazen?

A zazen, az zazen. Nem tudsz róla semmit mondani. A zazen te vagy, mikor zazenben ülsz, és ezen kívül nincs semmi. A zazen a te saját tapasztalatod a zazenről.

‎"Amikor valaki megtalálja az útját, nem

szabad félnie.

Elég bátornak kell lenni, hogy merjen

hibás lépéseket tenni.

A csalódások, a

vereségek, a csüggedés mind Isten

eszközei, melyekkel az utat mutatja."

Paulo Coelho

A nevetést nem lehet elutasítani. Ha jön, lehuppan a kedvenc fotelodba, és addig marad ott, ameddig akar.***

A tökéletes boldogság talán kis kellemetlenségek tükrében mutatkozik meg.***

Vannak dolgok, amiket sosem felejt el az ember. Kezdett ráébredni, hogy ezek a dolgok - a zene, a holdfény vagy a csók -, amiket a gyakorlati életben az ember pillanatnyinak vél, és éppen ezért nem sokat törődik velük, pontosan ezek a dolgok tartanak a legtovább. Talán nevetségesnek tűnnek, mégis ezek dacolnak a legtovább a feledéssel.

Ha valaki szeret egy virágot, amely csak egyetlen példányban létezik a csillagmilliókon: ez épp elég neki, hogy boldog legyen, ha a csillagokra pillant. "Ott van valahol az én virágom" - gondolja magában."***"-

Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz - mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer.

Az ablak

Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben. Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét.

Az ágya a kórterem egyetlen ablakához közelebbi volt.
A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva. Beszélgettek a családról, feleségről, gyerekekről, a katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy az szokásos ilyen helyzetben.

Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte az időt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból.

Volt egyszer, hogy egy kristálytiszta vizű, hatalmas folyó fenekén különös lények éltek.

A folyó csendesen hömpölygött mindannyiuk - fiatalok és öregek, gazdagok és szegények, jók és gonoszok - fölött, a víz folyt, ahogyan folynia kellett, a víz csupán kristálytiszta önmagát ismerte.

A lények mindegyike görcsösen kapaszkodott a folyómeder mélyén heverő ágakba meg kövekbe, mert életük volt a kapaszkodás, az, hogy ellenálljanak a sodró áramlásnak, ezt tanulták születésük pillanatától.